A kazetták végzete: A VC-1541 lemezmeghajtó

A Commodore 64 elsöprő sikerének egyik fontos oka a VC-1541 lemezmeghajtó egység volt. Bár csak méregdrágán lehetett beszerezni, a lemezek sokkal többet tudtak, mint a magnókazetták.

Ha meg akarjuk érteni, hogy a lemezolvasó miért is játszott fontos szerepet a Commodore 64 elterjedésében, elég visszaemlékezni arra, hogy miként is működött a gép e hardver nélkül. Merthogy a floppykorszak előtt a programok betöltése idegesítően hosszú folyamat volt: a programkód hosszától függően akár 20 percbe is belekerülhetett, mire a Commodore 64 végre elindította a kívánt játékot vagy felhasználói programot kazettáról.

Türelem: élet a magnókazettával

Sokak számára a kazetták használata végigkísérte a teljes Commodore 64-korszakot, egyszerűen azért, mert a 1530-as hivatkozási számot viselő magnó sokkal olcsóbb volt, mint a lemezmeghajtó – egy 1992-es hirdetés szerint előbbi körülbelül 3 ezer, míg utóbbi 16 ezer forintba került! A 1530-as egy szimpla, sárgásfehér házba helyezett magnó volt, hangszórók és mikrofon nélkül – az adathordozó szerepét pedig a nyolcvanas években tömegesen tenyésző hangkazetta töltötte be. Bár tőlünk nyugatabbra lehetett kapni speciális, kifejezetten adattárolásra tervezett kazettákat is, de ezek nem nagyon jutottak el Magyarországra – és különben is olyan drágák voltak, hogy nagyon kevesen engedhették meg maguknak.

Bár a kazetta képes volt eltárolni az adatot, e puszta tényen túl nem volt egy különösebben jól használható vagy felhasználóbarát megoldás. Aki használta ezt az eszközt, az biztos emlékszik rá, hogy fel kellett írni, hogy az adott program a mágnesszalag melyik részénél kezdődik – ezért volt egy kis számláló a magnón. A számítógép ugyan általában parancssorból akkor is el tudta indítani az adott programot, ha a kazetta nem ott állt, de a megfelelő tekergetéssel alaposan fel lehetett gyorsítani a folyamatot. Ezzel a rendszerrel az is együtt járt, hogy egy új kazetta behelyezése után azt mindig az elejére kellett tekerni és nullázni a számlálót, majd a megfelelő helyre pörgetni a szalagot a betöltéshez.

Bármilyen precízen is tekergettük azonban a mágnesszalagot, a program beolvasása és betöltése sok időt vett igénybe – az adatátvitel ugyanis szép sorban, bitről bitre zajlott. A mai merevlemezekhez viszonyítva a magnókazetta elképzelhetetlenül lassú adatátvitelt biztosított a maga 60-70 bájt/másodperces sebességével. Mivel a mágnesszalag meglehetősen sérülékeny is volt, az adatbiztonság kedvéért minden programkód kétszer került a mágnesszalagra, és beolvasás után ezeket összehasonlította a Commodore 64 – ez pedig természetszerűleg duplázta a töltési és mentési időket.

Ahogy a fejlesztők egyre jobban kiismerték a gép működését, úgy jelentek meg a szoftveres adatátvitel-gyorsítók, a Turbo Tape és társai. A minőségi játékok is sokszor saját turbótöltővel egybecsomagolva jelentek meg, és ezek némelyike akár tízszeres gyorsulást is el tudott érni. Az  adatoptimalizálás és -tömörítés is sokat fejlődött, így míg a Commodore 64 megjelenésekor egy 30 perces kazetta legfeljebb 100 kilobájtnyi adatot tudott tárolni, tíz évvel később már egy teljes megabájtot is elbírt. Mindamellett a kazetták használatát tovább bonyolította, hogy a magnók író/olvasó fejét lehetett – és sokszor kellett is – állítgatni, hogy a különböző egységeken rögzített adatokat egy másik magnón is be lehessen olvasni.

A sebesség lovagja: a lemezolvasó

Bár itthon még a kilencvenes években is sokan használtak magnót a Commodore 64 mellett, a VC-1541 lemezmeghajtó nem számított modern találmánynak, hisz az a géppel együtt, 1982-ben debütált. A legendává nemesedett hardver adatátviteli sebessége másodpercenként 300 bájt körül mozgott, vagyis csaknem ötször olyan gyors volt, mint a szimpla kazetta tempója. Arról nem is szólva, hogy a sok tekerést is megúsztuk vele: az olvasófej azonnal odaugrott, ahol a beolvasni kívánt program fizikailag elhelyezkedett a lemezen. A VC-1541 5.25 inch átmérőjű lemezeket fogadott, melyek mindkét oldalán 165 kilobájtnyi adatot tudott kezelni. Azonban, mivel csak egyetlen író/olvasó fej dolgozott a készülékben, a 1541 kizárólag a lemez egyik oldalára tudott írni – legalábbis elméletileg.

A készülék a lemezek „helyes” oldalát egy egyszerű módszerrel ismerte fel: ha a jobb szélen volt egy négyzet alakú kivágás, a fej tudta írni és olvasni a lemezt, ha nem, az adatokat nem engedte módosítani. Ezt a megoldást eredetileg azért találták ki, hogy az adott lyukat letakarva bárki könnyen írásvédetté tehesse adatait. Persze a ravasz felhasználók azonnal kihasználták az egyszerű rendszert: ha a lemez bal szélére egy ugyanolyan lukat vágott valaki, azt fordítva az olvasóba helyezve a másik lemezoldal is írhatóvá vált (a legtöbb, bár nem mindegyik lemeztípus esetében) – egy idő után profi lyukasztókat is lehetett már találni.

A VC-1541-nek egyetlen óriási hibája volt: az ára. Németországban 1985-ben 700 márka volt, száz márkával több, mint az alapgép, Magyarországon pedig 1992-ben pontosan ezer forinttal került többe, mint egy vadonatúj Commodore 64! Annak, hogy a két és fél kilós berendezés ilyen drága volt, egyetlen oka volt: igen komplex hardverről van szó. Ez ugyanis nem egy szimpla lemezegység volt, hanem egy szinte teljes számítógép, amelyet ugyanaz a processzor hajtott meg, mint ami a C64-ben is dolgozott, és az egészet a Commodore DOS nevű operációs rendszer vezérelte. A kilencvenes években néhány játék már egyenesen a floppy-meghajtó számítási erejét is kölcsönvette, így gyorsítva tovább a grafikát.

Még nagyobb tempó: a turbó kora

Bár a VC-1541 kifejezetten fürgének számított a magnókazetták mellett, a rivális gépek lemezolvasói mellett meglehetősen lomha volt, mégpedig vezérlőprogramjának problémái miatt. Ahogy azonban a kazettákhoz is elkészültek gyorstöltők, úgy a lemezegység sebességét is fel tudták pörgetni a fejlesztők. Az olyan kiegészítők, mint a Fast Disk, a Turbo Trans vagy a Disk-Booster 64, szinte kötelező kellékké váltak a floppykat használó Commodore 64-tulajdonosok számára. E megoldások vagy a párhuzamos portot használták fürgébb adatátvitelre, vagy a soros kábel beépített ellenőrzéseit iktatták ki a nagyobb sebesség érdekében.

Noha voltak szoftveres megoldások is, a legjobb gyorsítók fizikai kütyü formájában jelentek meg, melyeket vagy a gépbe kellett dugni, vagy némi forrasztásos szerelést igényeltek. A kereskedelmi forgalomba került programok – értsd: játékok – nagy része alapból használt ilyen programokat saját betöltődésük gyorsítására.

Sikertelenül: a VC-1541 utódai

A VC-1541 több kiszerelésben is kapható volt a Commodore 64 forgalmazásának 12 esztendeje során. Az eredeti verzió sajátos zármechanikával rendelkezett: a floppy behelyezése után a középső blokkot kellett lehúzni. A két későbbi modell, az 1541c és a 1541-II már egy elfordítható, jellegzetesen klattyanó hanggal dolgozó zárat alkalmazott. A Commodore 128 megjelenése két újabb modellt hozott, melyek a VC-1570 és a VC-1571 sorszámokat kapták.

Mivel a gépet a Commodore a játékosokon kívüli közösségnek szánta, fontos volt a felhasználói programok támogatása, így az 1570-es lemezegység már nemcsak a Commodore által kifejlesztett GCR fájlrendszerben tudott írni és olvasni, de a platformfüggetlen CP/M operációs rendszer által használt MFM-et is ismerte. A drágább 1571 két fejjel rendelkezett, így nem kellett megfordítani a lemezeket ahhoz, hogy mindkét oldalt tudjuk használni – legalábbis akkor, ha az adott floppyt egy ugyanilyen meghajtóval formattálták.

A Commodore 128 és annak új meghajtói azonban még csak megközelíteni sem tudták a C64-1541 kombinációjának sikerét. 1993 végén, pár hónappal a cég végleges bedőlését megelőzően a C128 eladásai 4,5 milliónál álltak – ez alig volt több, mint a Commodore 64 eladásainak negyede.

Kapcsolódó cikkek