Minden a nagy összeomlással kezdődött. 1998-ban Dov Moran, az izraeli mérnök-üzletember éppen belekezdett volna egy fontos PowerPoint-prezentációba, amikor laptopja megadta magát – illetve egész pontosan az abban levő merevlemez füstölt el. Ez már önmagában sem kellemes
élmény, de ezúttal nagyobb volt a gond:
ezzel a prezentáció is elveszett, hiszen az nem volt elég pici ahhoz, hogy ráférjen egy kislemezre, és nem volt elég nagy ahhoz, hogy megérte volna CD-re írni.
Ekkor jutott eszébe Morannak, hogy milyen praktikus lenne egy hordozható adattároló, valami olyan megoldás, ami nemcsak zsebben, de akár egy kulcscsomóra csattintva is elférne. Cége, az M-Sys tems el is kezdte egy ilyen eszköz fejlesztését, és a DriveOnKey néven piacra dobott kütyü az USB-s flash drive-ok legelső képviselője volt.
Moran és társai két olyan technológiát kombináltak, amelyeket még senki nem próbált meg együtt használni.
Az egyik a flash memória volt, amit Japánban már 1984-ben kifejlesztettek – ennek újdonsága az volt, hogy az információt úgy lehetett az adattárolóra írni, hogy az külső áramforrás nélkül is megőrizte azt. A másik felhasznált technológia jóval frissebb volt, azt csak egy évvel korábban véglegesítették: ez volt az univerzális soros busz, vagyis az USB – ezzel a bemenettel lehetséges volt az adatátvitel és az áramellátás egyidejű biztosítása.
A két technológia kombinálásával Moran azonnal tudta, hogy terve sikerült: egy egyszerűen és általánosan használható adattároló jött létre – egy olyan remek találmány, ami még ma, a korlátlan felhőtárhelyek korában is kifejezetten hasznos és praktikus. Bár pendrive-ot néhány évvel később már csak az nem gyártott, aki nem akart, az M-Systems is igen jól járt a szabadalmainak köszönhetően: a céget egykori riválisa, a SanDisk végül 1,6 milliárd dollárért vásárolta fel 2006-ban.
