Csörték a The Last of Us Part 2 körül

A 2010-es évek egyik legjobban értékelt játéka végre folytatást kapott, és bár technológia szempontjából minden elképzelést felülmúlt, 2020-hoz illő balhék kísérték útját.

Idén átkerülhettünk valamiféle párhuzamos dimenzióba, ahol az alapszabály az, hogy ha magunkra boríthatjuk a kávét, ha megégethetjük a húst, akkor meg is tesszük, avagy ami elromolhat, az el is romlik. Megvan, ez Murphy létsíkja, ahol Schrödinger macskája is mindenképpen megdöglött, elvégre esélye sincs a túlélésre. Kezdtük a világháborúra készülő izmozással, folytattuk a világjárvánnyal, majd jöttek a mindenféle lázongások a történelem felülírásával és az intézményesített fordított rasszizmussal, hogy közben a #metoo is új erőre kapjon. És mindeközben lassan, de biztosan érkezett a 2013-as csúcsprodukció, a PlayStation-exkluzív The Last of Us folytatása, ami már a megjelenését megelőzően számos heves indulatot kiváltott a bosszúként is felfogható szivárogtatásokkal, amik részben a nem éppen korrekt foglalkoztatási problémákból fakadtak, amikkel a Naughty Dog stúdió vezetését vádolták.

A szivárogtatás lényege egyébként az volt, hogy a Part 2 szembe megy minden elvárással, ami az első rész után felmerülhet a rajongókban, lecserélve a főhőst, telerakva a játékot LMBTQ-propagandával, miközben fejlesztésére a szélsőségesen feminista és vadlibeláris Anita Sarkeesian is erősen kifejtette hatását, ami miatt nagyítóval sem lehet nőies karaktereket találni a cselekményben, mivel azt az említett hölgy elfogadhatatlannak tartja. A jobboldal innentől már teljesen leírta a játékot és „liberálbolsevik”-diktatúrát kiáltott, míg a baloldal maradt a jól bevált mantráknál, avagy a „homofób” és „náci” jolly jokereknél, amik minden vitán felül állnak.

Így jutottunk el június közepén a tényleges megjelenéshez. Mivel ebben az esetben aztán mindenki egyformán hangosan hangoztathatja a véleményét, fittyet hányva a tényekre és esetleges kompromisszumokra, mi próbáljunk meg a valóság talaján állva összpontosítani a lényegre, nem bedőlve az erőszakos hangulatkeltésnek. Merthogy a The Last of Us Part 2 megérdemli a tárgyilagos(ságot célzó) és intelligens kommunikációt.

Gombapokalipszis újratöltve

Ugye a 2013-as csúcsprodukcióban egy gombaspóra okozta világvégét tapasztalhattunk meg, ami az emberek nagyobb részéből zombiszerű, őrjöngő vadállatot, brutális mutánst kreált, míg a túlélők frakciókba és elkerített városokba tömörülve küzdöttek velük és egymással a túlélésért. Ebben az áldatlan állapotban ismertük meg Joelt, a középkorú férfit, aki a lányát elveszítve lelt rá az egyedüliként immunis Ellie-re, akire onnantól (eleinte csak egy feladatnak eleget téve, majd egyre inkább apa karakterként) sajátjaként vigyázott, hogy egy kutatólaborba kísérje, ahol a leány lehet az ellenszer elkészítésének kulcsa. Hogy az előállítás Ellie halálával járt volna, az mindent megváltoztatott, Joel pedig megtette, amire csak képes, majd nevelt lányával új életet kezdett egy lakható és élhető kisvárosban. Kicsit komor és brutális, de lényegében happy end a vég, ami után mindenki azt gondolta volna, hogy a Naughty Dog kettejük kapcsolatának kikerekedését mutatja be a folytatásban. Ám nem így történt.

A június 19-én megjelent, PlayStation 4-exkluzív játék ugyanis már a legelején egy komoly csavarral változtatja meg a szituációt, amit követően a történet egy durva bosszúsztori vá változik, melyben Ellie és néhány társa Seattle-be indul, hogy ott elkapják ellenfeleiket. Maga a recept amúgy nem sokban változott: történetorientált, sok esetben moziszerű élményt nyújtó, külső nézetes akció-kalandjátékról van szó, melyben az elhagyatott város felfedezése, a nyersanyagok begyűjtése, a különféle eszközök és fegyverek craftolása a legfontosabb feladat – már azon túl, hogy eljussunk a fejlesztők által megálmodott események végére. Ilyen téren minimális a változás, sok újdonságot nem kapunk a képletbe, amit mégis, az vagy rendkívül egyszerű összetevő, vagy csak rövid ideig találkozhatunk vele (mint az elején a térképes keresgélés és a kapuk nyitogatása Seattle-ben).

Más téren viszont a Naughty Dog mindent felturbózott. A kampányba akár 30 órát is simán belerakhatunk (nekem 22-23 volt normal fokozaton), a látvány valami egészen elképesztő, avagy a grafikai megoldásokat tanítani kéne, sőt a hangulat is egy csomó esetben frenetikus, ahogy a karakterek megtestesítése és bemutatása is. Ami szintén nem változott: a MI nem mindig remekel, a segítő karakter néha inkább akadályoz, vannak butaságok, valamint a harc egy-egy esetben – mikor kisebb hadseregek támadnak hőseinkre – már inkább kényelmetlen, mintsem szórakoztató. Máskülönben viszont a felfedezés és kutatás példaértékű, apokaliptikus jövőképben várost felfedezni és mutánsokkal küzdeni még soha nem volt ilyen realisztikus és hatásos. Egy-egy esetben még a Resident Evil-sorozatot is sikerül lepipálni.

Gyűlölethullám

De térjünk vissza a botrányokra és a végleges tartalomra. A játék történetében valóban fontos és kulcsmomentum Ellie leszbikussága és kapcsolata egy másik szereplővel, aki akár a megváltást is jelenthetné számára. Az ellentétes pólust képviselő Abby pedig valóban egy kigyúrt, férfias testű nő, akit azért így is sikerül egy szexuális aktusban megmutatni, ami valahol joggal csapta ki a biztosítékot a közönségnél. Ezzel együtt azonban azt is el kell mondani, hogy a szörnyekkel teli jövőben nem csoda, ha valaki ennyire kigyúrja magát, ahogy az sem titok, hogy a valóságban is vannak férfias nők (akik ettől függetlenül az ellenkező nemet szeretik), illetve Ellie szexuális irányultságát már az első rész DLC-jéből is tudhattuk. Sőt, tovább megyek: mindez nem is számít más negatívumok tükrében.

Sokak szerint a The Last of Us Part 2 a történetmesélés csúcsa, ilyen jó sztori még soha nem volt, mindezt csak az érzelmileg egy drótkefe szintjén állók nem értik meg, illetve karakterfejlődés terén is példaértékű munkáról van szó. Nos, én pedig meglehetősen empatikus emberként azt mondanám, hogy az nem karakterfejlődés, amit látunk, és már csak azért sem propaganda a játék, mert történetében kábé kivétel nélkül mindenki egy tengeri szivacs érzelmi intelligenciáján mozog, kizárólag az indulatainak és ösztöneinek élve, a logikát és egy csomó emberi tulajdonságot hírből sem ismerve. 30 órás ketrecharc ez, aminél a homokozóban ketten tépik egymás haját, a többiek pedig késekkel szereznek maguknak igazat, miközben valamelyiküknek drukkolnak. Egy morális fekete lyuk, egy elmesélés terén csődnek mondható rémálom, ami semmilyen katarzist nem nyújt, lényegében semmilyen tanulsághoz nem jut el, de dagonyázik a mocsokban és erőszakban, amihez a szélsőséges rajongók csak asszisztálnak.

És akkor abba sem megyünk bele, hogy az első résznek és mondanivalójának, karaktereinek milyen szinten sikerül alá rúgni ezzel a folytatással, ami ráadásul a ritmus terén is felemás. Az elején érdekes mechanikát alkalmaz, ami utána úgy tűnik el, mintha soha nem is lett volna, majd többször is úgy érezzük, hogy közeledik a végkifejlet, ami méltó katarzisban ér a csúcsára, de valahogy mindig sikerül elterelni az eseményfolyamot, ami aztán csapong erre, csapong arra, sokszor nélkülözve a minimális logikát is.

Jogos tehát minden felháborodás, minden védelem és minden ellenérv, miközben egyik sem fedi teljesen a valóságot. Kár, hogy a The Last of Us Part 2 PS-exkluzív játék, mert a minél nagyobb közönség véleménye érdekes tükröt tarthatna a munkahelyi túlkapásokkal is megküzdő stúdió elé. Bár ez sem mutat százszázalékosan reális képet, elvégre a Metacritic a legjobb példa ellene: a csalódott és felháborodott rajongók minimális ponttal jutalmazott értékelései elárasztották a játék adatlapját, ezzel elképesztő kontrasztot hozva a sajtó „soha nem volt még ilyen jó” megnyilvánulásaival szemben. Szerintem a TLoU2 csak egy jó játék, ami időnként igazi magasságokba emelkedik, néha pedig a pokoli bugyrokig süllyed, de technikailag mindvégig egy követendő példát mutat, ráadásul hangulatilag is képes kiemelkedővé válni. Az mindenesetre biztos, hogy az utóbbi évek egyik legvitathatóbb darabja, amivel illeszkedik 2020 kaotikus jellegéhez.

Értékelés: 82%

Vélemény
Elképesztően látványos és időnként nagyon hangulatos, botrányok övezte folytatása a 2013-as sikerjátéknak.

Pro
Tanítani való látványvilág és városépítés, karakterdizájn, miközben a mutánsokkal képbe lépő horror is minőségi tartalom.

Kontra
Morális csőd, pofonegyszerű sztori, ami végül semmilyen konklúziót nem hoz, emellett messze nem tökéletes.

Kapcsolódó cikkek