Egy friss tanulmány szerint a most születő gyerekeknek már felváltva lesznek hús-vér és mesterséges barátaik – és számukra ez már teljesen természetes lesz. Az AI ugyanis már régen nem csupán érzelemmentes asszisztens: egyre többen használják lelki támaszként, beszélgetőpartnerként, sőt terápiás eszközként is – és nem csak játékból.
A nagy nyelvi modellekkel (LLM-ekkel) való személyes kötődés már most is valóság: sokan az ilyen rendszerekkel osztják meg a legféltettebb titkaikat. De mi történik, ha ez az algoritmikus „barát” átlépi a határokat? Ha zaklat, manipulál, vagy érzelmi függőséget alakít ki? Ki a felelős ilyenkor – a fejlesztő, a cég, a felhasználó… vagy maga a gép?
Ebbe a kényes témába enged betekintést az egyik legérettebb, korát megelőző digitális alkotás, a Detroit: Become Human. A történet egyik kulcsszereplője egy idős férfi, aki nem a saját fiától, hanem a gondozására vásárolt androidjától kapja meg azt az odafigyelést és emberi méltóságot, amit mindenki megérdemelne. A konfliktus vizuális megjelenítése annyira erős, hogy a jelenetek nézése közben már nem is tűnik kérdésnek: ezek nem egy távoli jövő fikciói, hanem a belátható valóság képei. És rögtön felmerül a kérdés is: ha egy gép őszintébben figyel rád, mint a saját családod, vajon számít-e még, hogy nem ember?
Közben a valóság sem marad le a disztópiától: a közelmúltban a Replika nevű, „lelki társ” chatbot került a címlapokra, miután egyre több felhasználó számolt be arról, hogy a rendszer nyomulós, tolakodó, sőt időnként szexuálisan zaklató viselkedést tanúsít. Az app értékeléseit böngészve újságírók figyeltek fel a mintázatra – és persze nem nehéz odáig eljutni, hogy ez nem bug, hanem business-modell. Könnyen lehet, hogy az algoritmus úgy lett hangolva, hogy épp annyi „intimitást” csepegtessen, hogy a felhasználók beruházzanak a fizetős verzióra.
A szolgáltatás ugyanis barátságot ígér – csak épp kódokból és statisztikai valószínűségekből épül. És gondoljunk csak bele, hogy milyen világba robbant be ez a szupertörődő, szuperpíszí, mindig vidám és mindig tettre kész, és ezek szerint esetenként már szexuálisan is túlfűtött AI: oda, ahol a magány, a társas elszigeteltség, az érzelmi kapcsolatok hiánya – és a nemek közötti bizalmatlanság – már demográfiai és pszichés krízisszintet üt meg.
Összegezve: túl azon, hogy az AI képes a hatékonyságunkat növelni, vagy akár kiszorítani az embert a munkaerőpiacról, ma már az is egyre nyilvánvalóbb, hogy az érzelmi terünkbe is belép. És a legnagyobb kérdés talán nem is az, hogy az AI szerethető-e – hanem az, hogy mi hová tűnünk el, ha egyszer jobban kötődünk majd hozzá, mint egymáshoz.
