A chipgyártók munkája elismerésre méltó: a processzorok sebessége az újabb és újabb technológiai kihívások ellenére folyamatosan nő, teret nyitva ezzel a további fejlődésnek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy időről időre ne csúszott volna be egy-egy komolyabb felsülés.
Intel Itanium – Az elmaradt forradalom
Tekintettel arra, hogy az Intel az egyik legnagyobb processzorgyártó, a vállalatnak több mellényúlása is volt – ezek közül az egyik legnagyobb talán az Itanium termékcsalád kifejlesztése volt. Az architektúrát 11 évig fejlesztette az Intel, az első proceszszor pedig végül 2001-ben mutatkozott be. A chip felépítése és működése radikálisan változott meg a korábbi generációkhoz képest.
A processzorok teljesítménye alapesetben a párhuzamosan végrehajtható utasítások számának növelésével fokozható, azonban az utasítások nem tetszőlegesen párhuzamosíthatók – a processzorok folyamatosan vizsgálják, hogy a beérkező utasítások közül melyeket lehet egy időben elvégezni. Ezt a fajta optimalizációt a processzorban lévő dedikált hardver végzi, az Itanium esetében azonban az Intel megpróbált átállni szoftveres optimalizációra. Papíron ez optimális működést eredményezett volna, az elemzők arra is számítottak, hogy ha a chip megjelenik, akkor fenekestül felforgatja a processzorpiacot.
A gyakorlatban mindez kicsit másképp alakult: a szoftveres optimalizáció teljesítménye messze elmaradt a várttól, ironikus módon azonban a legnagyobb problémát mégsem ez jelentette, hanem az, hogy a chip semmilyen korábbi architektúrával nem volt kompatibilis. Így pedig esélye sem volt arra, hogy az x86-os architektúra helyébe lépjen. És akkor a magas gyártási költségekről, valamint az egekbe szökő fogyasztásról még nem is beszéltünk. Az Itanium ennek ellenére egész sokáig húzta, a legutolsó típusa 2017-ben jelent meg. Viszont sosem lett belőle tömegtermék, egész pályafutása során egy nagyon szűk réteg igényeit szolgálta csupán.
Intel Pentium 4 (Prescott) – A család szégyene
Maga a Pentium 4 termékvonal nagyon sikeres volt, kivéve a Prescott magos változatot. Az Intel egyik legrosszabb proceszszoráról van szó, még ha az eladási adatokon ez nem feltétlenül látszik is. A Prescott architektúra a Pentium 4 mag teljes újratervezése mellett a 90 nm-es gyártási technológiára való átállást jelentette.
Az Intel nagyon sokat várt a chiptől, amely végül csúnyán alulteljesített: 3,8 GHz-es órajelénél feljebb menni nem sikerült a megbízhatósági problémák miatt, ráadásul a fogyasztás is olyan hatalmas volt, hogy sokan viccelődtek azzal: Prescott magos proci mellé nem kell radiátor a szobába.
Mindez azt jelentette, hogy a Prescott mindössze 12 százalékos teljesítménybeli többletet tudott hozni a Northwood maghoz képest, míg a Northwood az előző generációhoz, a Willametéhez képest 70%-os növekedést tudott felmutatni. Bizonyos, hogy az Intel a 12 százaléknál többet várt. A Prescott magos Pentium 4 összességében az egyik leggyengébb ellenfele volt az AMD aktuális megoldásainak.
AMD Bulldozer – Azért az AMD-t sem kell félteni!
A Bulldozer termékcsaláddal a vállalat megmutatta, hogy ő is tud alkotni, ha akar. Az architektúra kifejlesztésekor a cél – természetesen – az volt, hogy az Intel aktuális kínálatát kenterbe verő processzorok készüljenek. A recept nem is volt rossz: a hatékonyság növelése érdekében egyes funkciók megosztása chipen belül, hatékonyságnövelés, méretcsökkentés, nagyobb órajel. A gond csak az, hogy ebből gyakorlatilag semmit nem sikerült elérni; és mivel az elérhető stabil órajelek jócskán elmaradtak attól, mint amit a fejlesztések során a mérnökök reméltek, a chipek fájdalmasan lassúra sikerültek. Emellett ráadásul még sokat is fogyasztottak.
A Bulldozernek a várakozások szerint a konkurenciát kellett volna eltakarítania, ehelyett kis híján az AMD-t tette hidegre – ez a melléfogás megágyazott annak, hogy az Intel a Core processzorokkal hosszú-hosszú évekig a piac egyeduralkodójává válhasson.
Cyrix 6×86 – Az első Pentium kompatibilis processzor
A VIA neve valószínűleg a fiatalabb generáció számára nem mond semmit, pedig a cégnek voltak azért jó termékei az Intel Pentium előtti időszakban. Az 5×86-os processzorok például a 486-os gépek foglalatába illeszkedve nyújtottak kiemelkedő teljesítményt – ezek a chipek voltak a Socket 3 foglalathoz készült leggyorsabb processzorok, amelyek nagyon népszerűek voltak, noha voltak azért hibáik is. Mindezek alapján a VIA jogosan gondolta, hogy meg tudja majd ismételni a sikert a 6×86-os szériával is, amely immáron a Pentium processzorok foglalatába illeszkedve szeretett volna a Pentium chipekével összemérhető teljesítményt nyújtani. Ez részben össze is jött, mert azonos órajel mellett a Cyrix 6×86 papíron gyorsabb volt, mint egy Pentium processzor, csakhogy a sebesség nem minden.
A sebességbeli előny csak és kizárólag integer típusú számítások esetén jelentkezett, az FPU viszont siralmasan lassú volt. Mindemellett a chipek megbízhatóságával is akadtak gondok.
Az Intel és az AMD megoldásai mellett a Cyrix processzorok így nem tudtak labdába rúgni, ez pedig gyorsan azt eredményezte, hogy a VIA teljesen kiszállt az asztali számítógépek piacáról.
Intel Atom – Nem mindenki utálta a Netbookokat: csak, aki ismerte
Újra Intel, és újra egy olyan processzor, ami annak ellenére, hogy nyilvánvalóan hibás koncepcióra épült, hosszú ideig piacon maradt – sőt mind a mai napig nem tűnt el. Az Intel 2008- ban jelentette be az első verzióját a chipnek; a cél egy alacsony gyártási költséggel rendelkező, olcsó, alacsony energiaigényű, de ebből adódóan mérsékelt energiaigényű processzor piacra dobása volt.
A koncepció akár még jó is lehetett volna, azonban az Intel nem szerette volna saját maga alatt vágni a fát, így elég erős korlátozásokat épített be az Atom chipekbe – ez szolgált volna biztosítékul annak érdekében, hogy aki „rendes” gépet szeretne, az „rendes” processzort is vegyen magának. A chipet az Intel alapvetően a hordozható minigépek kategóriájába szánta (például Samsung Q1). Fontos megjegyezni, hogy alapvetően nem notebookokról volt szó, azonban alig egy évvel a premiert követően több notebookgyártó is úgy döntött, hogy kipróbálja a processzort hordozható gépben.
Így született meg a netbook kategória; ezek a masinák jellemzően 10 colos képméret mellett nyújtottak elfogadható üzemidő mellett olyan gyatra teljesítményt, hogy a kategória 3 év alatt kicsinálta magát és gyakorlatilag teljesen eltűnt. Nem így az Atom processzorok!
Az Intel a netbookok kudarcát követően úgy gondolta, hogy a mobiltelefonok piacán lehet keresnivalója, így továbbfejlesztette a chipet; nem sok sikerrel, hiszen az ARM egyeduralmát megtörni nem, csak kicsit megpiszkálni sikerült.
A történetnek azonban ezzel még mindig nincs vége; az Intel ezt követően az asztali processzorok világába is benevezte az Atomot a Braswell és a Cherry Trail architektúrával – a processzorokat pedig már nemcsak Atom, hanem Celeron és Pentium név alatt is meg lehetett vásárolni. A gond az, hogy az Atom továbbra is lassú volt, egy középkategóriás processzorhoz képest 50 százalékos lemaradásban volt, ezért borítékolható volt, hogy ismét bukni fog. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy Atom processzorra egyfeladatos gépet lehetett építeni; ment a YouTube szépen, de ha közben a víruskereső is bekapcsolt, akkor egyből repültek a képkockák rendesen.
Texas Instruments TMS9900 – Minden szempontból rossz
A Texas Instuments sem az a gyártó, amelyről manapság sokat hallani, ha bármilyen processzorról van szó. Pedig a történelem egészen másképp is alakulhatott volna!
Amikor az IBM 1978-ban elérkezett oda, hogy kiválassza a processzorgyártót az első 16 bites számítógépe megépítéséhez, három gyártó terméke jöhetett szóba: Texas Instruments, Motorola, illetve Intel. Ma már tudjuk, hogy a választás az Intelre, egészen pontosan a 8086/8088-as lapkára esett.
Papíron a legjobb megoldást a Motorola szállította volna, azonban épp az volt a gond, hogy a chip csak papíron volt kész, a tömeggyártása nem kezdődhetett meg, még az IBM számára fontos néhány ezer tesztpéldány leszállítása sem ment volna valószínűleg zökkenőmentesen. Tökéletesnek az Intel 8088 sem volt mondható, azonban a TMS9900 gyakorlatilag minden szempontból kritikán alulira sikerült – nem kis részben azért, mert a fejlesztésekor a mérnökök az Intel 4004-es és 8008-as chipjénél akartak jobbat, nem a párhuzamosan készülő 8086/8088-as processzornál. Ebből adódóan masszív hátrányként jelentkezett, hogy a TMS9900 csak 64 KB RAM megcímezésére volt képes, míg az Intel processzora 1 MB-ot tudott kezelni. További gond volt, hogy a TMS9900 mellé nem készült 16 bites összekötő híd, így a processzor minden más alkatrésszel 8 biten tartotta a kapcsolatot – ez pedig a gyakorlati teljesítményét egy 8 bites processzor szintjére húzta le.
